56. Ne csinálj többé ilyet!

Sziasztok! Itt az új részecske! Ez se lett vidámabb, de lassan vége van. Lettek benne cukibb és kevésbé cukibb jelenetek. Na jó olvasást! :)

kis idióták :D

-Menjünk be, mert megfázol… -mondta Zayn miután kb. másfél órát feküdtünk a fűben, és idekint volt vagy -5 fok, mi meg egy szál pulcsiban voltunk.
 -És… most hogyan tovább?
-Szünetet tartunk. Nem tudok szemethunyni efelett a probléma felett. Sajnálom, de ez nagyon aljas húzás volt, és nekem is vannak érzéseim.
-Persze, megértem. –motyogtam szomorúan magam elé.
-Gyere! –nyújtotta a kezét, miután felállt, és felhúzott engem is a földről.

Bementünk a házba. Alig hittem a szememnek. Ezalatt a másfél óra alatt a fiúk egészen rendbeszedték a lakást, jó mondjuk annyira nem volt vészes a helyzet, kicsit poros és pókhálós volt pár holmi idebent.
Zayn felment az emeletre én pedig mentem utána. Épp hogy felért, kiment az erkélyre, és a ház állapotából ítélve egy kicsit féltettem őt, ahogy a rozoga helységre lépett. Leült és rágyújtott egy cigire. Letett az asztalra egy kicsinyke dobozt. Hasonlót, mint amiben a vitaminjai voltak…
-Zayn…
-Abi..?
-Csak… én… -leültem mellé. –Nem bírom ezt így… már most hiányzol. –nem szólt egy szót sem, csak lassan kifújta a füstöt és hátradöntötte a fejét. Lehunyta szemeit majd felém fordult és rámnézett. Szerelmes pillantásokkal… halvány mosollyal.
-Mi az? –kérdeztem halkan. Beleszívott egyet a cigibe. Közelebb hajolt, majd az arcom mellett elfújta a füstöt. Éreztem a melegséghullámot.
-Szép vagy ma. –nyomott egy puszit a számra. Kezeim automatikusan a nyaka köré tekeredtek. De ő lefejtette őket magáról. –Szép… biztosan Harrynek is ez tűnt fel legelőször…
-Kérlek Zayn, már így is rettenetesen érzem magam!
-Nálam biztos nem jobban. –nyomta el a cigit, majd visszament a házba, otthagyva engem akár egy kivert kutyát. Nagyon fájt nekem. Tudom, hogy én rontottam el, de ez egy utolsó késszúrás volt. Mindent elrontottam, és szinte éreztem, ahogy a depresszió elhatalmasodik rajtam. Már az életemet sem tartottam értékesnek, semmim sem maradt. A családom távol tőlem, a becsületem oda, a szerelmemmel együtt. Teljesen magamra maradtam, és erről csak én tehettem, senki más. A barátaim csalódtak bennem, a szerelmem csalódott bennem, odafent csalódtak bennem az égiek.
Lefeküdtem és elcsúsztam a földön. Ekkor vettem észre, hogy mit tett le az asztalra Zayn. Biztos, hogy ebben nem vitaminok voltak… Kinyitottam, és különféle színű és formájú kis tabletták tekintettek vissza rám. Az egyiken egy mosolygós fej volt. Kiszórtam a kezembe a doboz tartalmát, és észrevettem, hogy több smiley-s tabletta is van benne. Kiválogattam őket a többit pedig visszatettem a kis gyógyszeres dobozba. Fogalmam sincs miért pont smiley van rajta, gondolom ez megnevettet, vagy valami. Igen, ez volt a baj, hogy nem tudtam, mire számítsak. Mert megnevettet, ha jó kedved van, de ha a padlón vagy és beveszed, csak mégjobban lehúz. Sírtam, amint hatni kezdtek a bogyók. Szédültem és nagyon rosszul voltam. Összefolytak előttem a dolgok. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Mire volt jó ez az egész? Magam sem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy miért szedtem be ezeket a vackokat. Nem is az enyémek.
Körülnéztem erőtlenül a földön, és észrevettem egy hegyes drótot. Felvettem és egy hirtelen mozdulattal beleszúrtam a csuklómba. Éreztem az éles fájdalmat. Aztán a vér patakként serkent ki a kezemből. Megijedtem. Én ezt nem akartam megtenni, mit tettem? Bepánikoltam, de nem bírtam megmozdulni és felkiáltani sem. Élettelenül hullott kezem a padlóra és leborultam a földre. Körülöttem elterebélyesedett a bíborszínű „tócsa”. Aztán minden elsötétült.



Zayn szemszöge:

-Abia, nem akarnál végre bejönni az erkélyről és kimenni a szobám területéről? –idegesített már, hogy nem hagy magamra. Nem jött válasz a kérdésemre. –Tudom, hogy jelentéktelen vagyok, de esetleg nem felelnél valamit? … -megint nem jött egy szó sem odakintről. Lehet, hogy megfagyott. Na jó, talán ez egy kicsit erős volt. Odatipegtem az ajtóhoz keserves nyögések közepette és megpillantottam, hogy a földön fekszik. Keze körül egy kisebb tócsa volt szinte, a sebet pedig egy –még mindig a kezéből kilógó –drót okozta.
-Nem… -ijedtem meg teljesen. –Nem lehet… Abia! –térdeltem le hozzá és fejét az ölembe fektettem. Finoman pofozgatva próbáltam életet verni belé, de meg sem mozdult. Felkaptam őt és lerohantam vele a lépcsőn. Közben ordítottam a fiúknak, hogy segítsenek. Liam kiszaladt a kocsiba és elővette az elsősegélyládát. Kinyitottuk és óvatosan körbepólyáztuk a drótot, nehogy még nagyobb kárt tegyünk benne az eltávolításával.
-Hát ez nagyon jó, még mentőt sem tudunk hívni ide a semmi közepére!
-Egyet se féljetek amíg engem láttok! –kiáltott fel Niall, majd tárcsázott egy számot. Igazából fogalmam sincs kivel és miről beszélt, mert csak az ölemben fekvő törékeny lányt figyeltem, aki élettelenül terült szét előttem. Rettenetes látvány volt. Fogalmam sincsen miért csinálhatta ezt, de remélem nem miattam tette. Végül is én nem mondtam neki semmi olyasmit, hogy örökre vége. Csak egy kis szünetet kértem. Szeretem őt, az istenért is…
-Fél óra és itt a mentő! Addig remélem kibírja. –motyogott Niall.
-Ezt hogy intézted el?
-Nem a mi oldalunkról néztem a városokat, hanem a másik irányból, és onnan közel van egy város. A központ küldött onnan egy mentőkocsit.
-Zseniális vagy! –ámult el Liam.



Abia szemszöge:

Felkeltem az ágyból és kisétáltam fehér pizsamámban a folyosóra. Mezítláb lépkedtem és lépteim alig hallatszottak a kórház folyosóján. Kiértem a váróterem elé, és megláttam őket ott ülni. Zaynt, az én imádni való Zaynemet, és Harryt. Harryt, aki miatt most idáig fajultak a dolgok. Szeretem mindkettőjüket. Kimondhatatlanul. Odasiettem Zaynhez, mert édesen szunyókált. Megcirógattam az arcát, ő pedig kinyitotta a szemét és rám pillantott. Elmosolyodtam. De nem viszonozta. Arca még mindig ugyan olyan szomorú volt, mint amikor kinyitotta gyönyörű szemeit.
-Zayn nem jössz ki egy kicsit?
-De. Ki kellene. –felállt és egy egyszerű mozdulattal keresztülment rajtam. Most ezt nem értem.
-Zayn! Szerelmem! –kiáltottam utána erőtlenül, mire megtorpant. Hátra fordult.
-Harry gyere te is. Ki tudja meddig kell még itt várnunk!
-Nem akarok elmenni, mi van ha pont most jön majd az orvos és egyikünk sincs itt!?
-Én itt maradok! –mosolyodott el Liam.
-Fiúk miért nem szóltok hozzám? –keseredtem el teljesen, de ők nem feletek. Zayn és Niall elment Harryvel együtt. Követtem őket.
-Fiúk! Várjatok meg! –ekkor becsapódott előttem az üvegajtó, melyben észrevettem magamat. Hajam hullámos volt és gyönyörűnek láttam magamat. Fehér pizsamám helyett egy gyönyörű hófehér asszimmetrikus tóga volt rajtam. Egy valami azonban akkor sem kerülhette volna el a figyelmemet, ha vak lennék. Hátamon hatalmas, hófehér tollakkal borított angyalszárnyak voltak.

-Mss. Knoxville! Mss. Knoxville! Hall engem? –nyomta meg valaki a kezemet, és az önarcképem eltűnt a szemem elől. Felváltotta a sötétség.
-Mss. Knoxville! Hall engem? –erőtlenül próbáltam kinyitni a szemeimet, de az éles fény nagyon bántotta a retinámat, úgyhogy hunyorogni kezdtem.
-Ahhhhhhhhh… -nyögtem fel. –Angyal vagyok…
-Egy nagyon szerencsés angyal!
-Hol vagyok?
-Brandon kórházban. Már három órája. Emlékszik arra, hogy mi történt önnel?
-Baleset volt. Én… bevettem valamit, de nem tudom, hogy mit. És véletlenül megszúrtam magam. Tényleg nem direkt volt, nagyon megijedtem!
-Ezt örömmel hallom, hogy nem szándékosan okozott kárt magában. Viszont úgy gondolom segítségre lenne szüksége!
-Mármint?
-Egy nagyon jó pszichológus dolgozik kórházunkban. Esetleg elbeszélgethetne vele.
-Nagyon jó lenne, élnék a lehetőséggel, valakinek el kell mesélnem ezt az egészet, mert összeroppanok!
-Akkor értesítem a hozzátartozóit, akik itt ülnek a folyosón, hogy jól van, majd szólok Dr. Playden-nek, hogy bejöhet önhöz!
-Dr. Playden hölgy vagy úr?
-Egy nagyon kedves és megbízható hölgy.  Dr. Blair Playden.
-Köszönöm. Egyébként, kik vannak itt?
-5 fiatal, korabeli fiú. Három barna hajú, az egyik göndör, egy szőke és egy fekete. Azt hiszem a feketehajú úr a szerelmese, vagy tévedek? –mosolyodott el a doki.
-Nem tudom, hogy ő is így gondolja e… -ültem fel kicsit az ágyon. –Nagyon megbántottam őt, lehet, hogy már nem kér belőlem.
-Nekem nem úgy tűnt. Itt tördelte a kezeit és fél percenként kérdezgette a nővéreket, hogy hogy van. Nagyon aggódott magáért. –mosolyodott el, mire nekem még a szívem is megremegett. Arcomon egy széles mosoly terült szét.
-Akkor még szeret…
-Nagyon úgy tűnik! Na megyek és szólok nekik, hogy megnyugodhassanak.
-Köszönöm, Mr. …?
-Jason. Dr. Lucas Jason vagyok!
-Köszönöm, Dr. Jason! –mosolyogtam a feketehajú dokira, aki kiment a teremből, és pár másodperc múlva újra megjelent. Liammel.
-Szia, Abi. –integetett, és megállt az ajtóban.
-Gyere beljebb, nem harapok! –nevettem fel erőtlenül. Nagyon gyengének éreztem magam. Leült az ágyam mellé és megszorongatta a kezemet.
-Miért csináltál ilyen hülyeséget?
-Esküszöm nem direkt volt!
-Véletlen hogy lehet begyógyszerezni magad?
-Jó, az a része az igen, de… a drót az baleset volt. Nem voltam magamnál, viszont nagyon megijedtem mikor láttam, hogy vérzek. Kiabálni akartam Zaynnek, de mégsem ment.
-Biztos? –nézett rám csillogó szemeivel.
-Biztos.
-Nagyon aggódtunk érted mindannyian de a legjobban Zayn. Rettenetes bűntudata volt és magát okolta mindenért.
-De kis hülye! Az egyetlen hibás a dologban én vagyok. Vagy esetleg Harry. De ő sem a balesetért, hanem azért ami miatt idáig fajult a dolog.
-Ő is rágta magát, ne is mondd… mindketten megzuhantak ettől. Meg hát bevallom én is nagyon aggódtam. Louis meg semmiről se tudott. Úgy keltettük fel, hogy megjött érted a mentő.
-Mentő?
-Igen, Niall intézte.
-Abia! –jött be Zayn.
-Zayn! –akartam kikelni az ágyból, de Liam lefogott. Zayn odaszaladt hozzám és erősen a karjaiba zárt.
-Úgy aggódtam érted, soha többé ne csinálj ilyet!