60. Ez az én titkom marad!

Sziasztok! Bocsi, hogy megint több idő kimaradt, de szerintem mostantól kb. ilyen időközönként fogok tudni új részt hozni mert rengeteget kell tanulnom:/ Nézzétek el nekem:) Itt is az új rész, jó olvasást hozzá!:) 

 de édes.. istenem :)♥

-Szerintem nekünk nincs miről beszélgetnünk! –csaptam rá a telefont mielőtt bármit is válaszolhatott volna. Még ilyen szemtelenséget! Hogy mer felhívni azok után amiket ellenem tett! Képmutató gazember!
Idegesen ültem le a TV elé, és erőtlenül nyomtam be a kis szerkezeten a gombot, mely egyből működésbe hozta a hatalmas LCD tévét. Még reklám volt, mikor odatekertem a csatornára, ahol a fiúk interjút fognak adni. Kiszaladtam a konyhába, hogy hozzak magamnak egy kis fagyit. Mostanában elég gyakran nyúlok édességhez, ha bánatos vagyok, ami meg is látszik rajtam, ugyanis közel 3 kilót magamra szedtem. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén és épp akkor konferálták fel a fiúkat, akik be is jöttek a stúdióba. Harry jött legelöl, mosolygott és integetett. Nagyon aranyosak voltak mindannyian. Zaynnek ma valamiért különösen jó kedve volt, legalábbis ami ezt az interjút illeti, folyamatosan mosolygott. Bárcsak tudhatnám mi a jókedvének az oka.
-Szóval fiúk, most kitérnénk a kicsit kínosabb témákra, ha lehet. Első kérdésem Harryhez szólna, bár mindannyiótokhoz, de neked teszem fel először. Szóval… mi a helyzet a lányokkal?
-Lányokkal? Öhm.. hát izé… meg vannak mind! –nevetett fel.
-Mind a sok száz…
-Ezer, azt lefelejtetted! –szólt közbe Louis, mire mindenki felnevetett.
-Nem, viccet félre téve jelenleg nincs barátnőm!
-Ha jól tudjuk a legutolsó barátnőd jelenleg Zaynnel jár, vagy nem?
-De igen, ő az én barátnőm! –mosolygott Zayn aranyosan.
-És ez hogy érintett téged Harry?
-Igazából már lezárt ügy volt, mikor Zaynnel összejött, szóval nem lett botrány a dologból. Meg hát csináltam pár hülyeséget, amiért el kell, hogy ismerjem, hogy nem voltunk egymáshoz valók. Zayn mindig figyelmesebb volt vele, és én meg csak örülök annak, hogy vele jött össze és nem valami kis senkiházival aki még annyira se becsülné meg mint ahogy én.
-Ezt úgy értsük, hogy nem becsülted őt meg?
-Hát sajnos nem annyira mint amennyire megérdemelte volna, amit utólag már nagyon bánok…
-Késő bánat!
-Igen, ezzel egyet értek. Eszem ágában sincs megfúrni a kapcsolatukat, jól megvannak együtt.
-Méghogy nem! Mekkora hazugság! –horkantam fel a TV előtt.
-Zayn, a következő kérdésem hozzád irányul. Mesélnél egy kicsit a barátnődről?
-Igazából nem nagyon szeretnék túlságosan belemenni ebbe a témába. Már elég régóta együtt vagyunk, úgy érzem elég erős a kapcsolatunk, és szeretjük egymást. Mást nem nagyon tudok mondani. –mosolygott. Olyan cuki volt. Kicsit be is könnyeztem. Nem tudom mi van velem, mostanában annyira érzelgős vagyok, hogy az fogalom. Mindenen sírok, mindenen megsértődöm, minden kiborít és mindenen elérzékenyülök. Lassan magamra sem ismerek.

Végignéztem az interjút, amiben igazából a szokásos lefutott körökön kívül semmi újdonság sem volt, de azért jó volt egy kicsit lazítani. Utána egy kicsit, körülbelül fél órát tornáztam, majd elhatároztam, hogy eszek valamit, ugyanis vagy a fagyitól, vagy más valamitől nagyon felfordult a gyomrom és már a hányás határait súroltam. Bementem a konyhába mikor megint megcsörrent a telefonom. Jeremy.
-Az isten áldjon meg ne hívogass már mert nem vagyok rád egyáltalán kíváncsi! Se most, se jövőre, se soha! Fejezd be és lépj ki végre az életemből! –csaptam le a telefont. Ekkor egy éles fájdalom hasított az alhasamba. Összegörnyedve kaptam a szúró pontra és levegőt kapkodva rogytam a földre.
-Ez meg mi… miért fáj ennyire elviselhetetlenül…? –sikítani tudtam volna, annyira fájt, ha kaptam volna egyáltalán levegőt. Attól rettegtem, hogy valamiféle daganatom van, vagy ilyesmi. Rettenetes kínt éltem át azokban a percekben. A következő, amit éreztem, hogy elkezdtem szédülni, majd éreztem, hogy testem elterül a konyha hideg járólapján. Utána a nagy sötétség…

-Abi… Abi… -tompa hangokat hallottam és egy kellemesen meleg érintést a tarkómon. A fejem meg volt emelve. Azt hiszem valaki ölében feküdt.
-Abi! –egyre tisztábban hallottam az illető hangját, és a körvonala is egyre határozottabbá vált előttem. Végül teljes képében megjelent az illető arca előttem.
-Olyan vagy akár egy angyal. –mondtam halkan, miközben hunyorogva bámultam Zayn arcának tökéletes vonásait. Szemei könnybe gyűltek és nagyon aggodalmas fejet vágott.
-Szerelmem ne sírj! –emeltem fel erőtlenül a kezem és enyhén borostás állvonalára simítottam. Belepuszilt a tenyerembe, majd egy kósza könnycsepp legurult az arcán. Ekkor éreztem meg ismét azt az elviselhetetlen szúró fájdalmat.
-Ahhhh… -kiáltottam fel és szemeim azonnal megteltek könnyekkel.
-Mi a baj mi fáj? Hogy segítsek?
-A hasam… nagyon fá… nagyon f..
-Hol fáj? –nem válaszoltam semmit, csak rámutattam a területre, ahol a fájdalom gyötört.
-Gyere, beviszlek a kórházba! –próbált meg felsegíteni a földről, de mikor látta, hogy felállni sem bírok, gondosan az ölébe kapott és elindult velem az autó felé. Paul-lal találkozunk kifelé menet, aki felajánlotta, hogy vezet. Beültünk a hátsó ülésre és szélsebesen hasítottuk az utat a kórház felé. Az út egy örökkévalóságnak tűnt és végig sírtam az egészet. Viszont mikor odaértünk az épülethez, a fájdalmam úgy megszűnt, mintha elvágták volna. Lábra álltam, és belekaroltam Zaynbe.
-Abia, nagy baj van! –szólt közbe Paul.
-Mi történt? –közelebb lépett hozzám és a derekamra tekerte a pulcsiját. Megkérdezte tőlem, hogy esedékes e a havim. Nem volt az, nem is értettem a kérdését. Ekkor rámutatott a nadrágomra, amivel körülbelül azonos időben melegséget éreztem a lábamon végigfolyni.
-Nem tudom mi lehet ez! –gördült le egy könnycsepp az arcomon, majd szélsebesen kezdtünk el felmenni a kórház felé.

Zaynt és Pault kizavarták a kórteremből, és nem is mondták meg, hogy miért, de elaltattak. Előkészítettek mindenre, meg ilyenek, hiába kérdezősködtem, senki se felelt.
A következő pillanatban pedig már egy fehér alapon kék pöttyös kórházi hálóingben feküdtem, egy ocsmány napsárgára mázolt kórteremben tök egyedül, egy vastag paplannal gondosan betakarva. Infúziók lógtak ki a kezemből és én már nem tudtam, mégis mi történhetett velem, amiért ide kellett kerülnöm. Aztán nyílt az ajtó és egy fehér köpenyes illető lépett be rajta.
-Jóreggelt Miss Knoxville, hogy érzi magát? –mosolygott rám kedvesen.
-Jobban. Mióta vagyok bent?
-Tegnap dél óta. Semmire sem emlékszik?
-Kellene valamire?
-Felébredt már egyszer, de akkor valószínűleg még az altató hatása alatt állt.
-Nem rémlik semmi. Egyébként mi történt velem?
-Sajnálatos módon elvetélt.
-Mit csináltam? –pattantak ki a szemeim.
-Ön nem is tudott róla, hogy állapotos?
-Terhes voltam? Fogalmam sem volt róla! Semmi jele se volt, hogy az lennék. Csak annyi, hogy folyamatosan ettem mint egy elefánt.
-Semmi jele se volt? Még a havi vérzése is rendszeresen megjött?
-Napra pontosan!
-Pedig körülbelül 2 hónapos lehetett.
-Ez… ez elképesztő. –teljesen ledöbbentem azon, amit mondott. Egy kicsit sajnáltam, hogy elment a baba, biztos gyönyörű lett volna. Viszont nagyon megkönnyebbültem.
-Doktorúr, a barátom tud már róla?
-A fekete hajú úr?
-Igen!
-Még nem volt lehetőségünk beszélni egymással, mert alszik még talán most is.
-És a másik férfi aki vele van?
-Vele sem beszéltem.
-Kérhetném, hogy ne mondjon nekik semmit erről az egészről? Nem szeretném, ha ez lenne a téma.
-De akkor mit mondjak nekik, ha megkérdeznének?
-Csak találjon ki valamit, nem tudom, mondjuk, hogy csak egy utóvérzés volt, vagy valami.
-Nem hazudhatok a betegeim hozzátartozóinak!
-Akkor ne mondjon nekik semmit, majd én ezt mondom. Csak mondja, hogy majd én felvilágosítom őket!
-Ahogy óhajtja.
-Köszönöm! Ez az én titkom marad!
-Kérem! –majd sarkon fordult és elhagyta a kórtermet. Terhes voltam… én? Ez olyan hihetetlen…